Idézek Emil Bock: „A három év - Nagyhét eseményei„ írásából:

„Mikor Krisztus hétfőn a fügefát elátkozta és a szent városban a templomot megtisztította, fellépet a Krisztus-i Nap, a Hold princípium ellen, a régi világ Hold-erői ellen, melyeknek meg kellett újulniuk...

...A nagyhét hétfőjén egy kísértést hárít el magától Krisztus. Ha hajlandó lett volna a régi elragadtatott állapotok erőihez kapcsolódni, akkor talán mégis felismerték volna az emberek. Nem csak hozsannát kiáltottak volna feléje, de királlyá is tették volna. Most végleg nyilvánvalóvá vált, hogy Krisztus nem akar a régi erőkhöz kapcsolódik. Egyedül az a fontos számára, hogy az emberiség megtalálja az éberség és szabadság útját.”

Ez a reggel már egy kicsit másabb, mint tegnap, itt Jézus már nem áll meg, hogy ünnepeljék, nem tartja meg ezt az ünneplést, egy szigor van már a hangjában, változásokat hoz el a világba. Látja mennyire erősek ezek a régi szokások, sok hitetlen van Jeruzsálemben, akik csak az ünnep miatt vannak jelen, hogy hasznot húzzon belőle.

Nem tétovázik, keres olyanokat, akik meghallgatják. Újra és újra feleleveníti azt a hitet, ami most van születőben a lelkekben. Ragaszkodnak az emberek a régi hitrendszerhez, de az új van születőben, ehhez le kell bontani a régi eszméket. Elhajtja a vásározókat a templom szent teréből és új alapokra helyezi az ünneplést. Jönnek, akik megkérdőjelezik hitelességét, de ő kitart hite mellett és meggyőzi a kételkedőket egy-egy példabeszéddel. De szeretik-e ezeket a példabeszédeket, megértik-e üzenetét az emberek? Sok a kételkedő, sok a kereső, sokan nem értik és van egy művelt réteg, akik igen is tudja mi az ő tudása, akarata, milyen jogon oszt tanításokat és azt honnan adja át.

Sokan vagyunk, akik megrekedtünk egy-egy élethelyzetben, egy-egy mintában, ami megakasztott azon a szinten, ahol ott is maradtunk. Isten látása, tudása rávilágít a magunkban rejlő elakadásokra, ami a múltunk része, történése, de már itt az új minőségben, életben ezekre az elakadásokra, nyomógombokra már nincs szükségünk. Tárjuk fel lelkünk, nézzünk szembe kihívásainkkal és bátran, ahogy Jézus is tettet, lépjünk elő életünk színterére és vállaljuk önmagunkat, elakadásainkat és vállaljuk isteni utunkat, amik vagyunk és amivé vállhatunk. Ha tudunk adjuk meg magunknak azokat a vállalásokat, amiket eddig nem tettünk meg, lépjünk ki komfort zónánkból és lépjük meg tetteinket, mert új világra ébredünk. Lehet hazudunk magunknak, de ébredjünk rá önbecsapásunkra, hisz az út ott van előttünk, csak lehet még vakok vagyunk és nem látjuk azt. Tehát utazzunk a saját utunkon, vállaljuk mind azt, amit talán már soha nem tudunk úgy, mint most ebben a világban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vállaltam utam, nem is akartam ezt az utazást! De igen! Minden lehetőség ott van előttünk, csak ébresszük fel hitünket, istenhitünket és bízzunk jó cselekedeteinkben, engedjük ezt a valóságot megjelenni életünkben. Isten ott van minden nehézségben, de akkor is segít, ha nem érthetjük meg. Miért? Mert tetteinkkel őt is hívjuk az életünkbe, amit magunkért teszünk, azt ő érte is tesszünk.

„Az elszáradt fügefa képében a régi vallásos tudat hanyatlása mutatkozott meg a tanítványok előtt. A templom területén ezekben a napokban kibontakozó nagy vásár képében, a vallásos kultusz hanyatlása vált nyilvánvalóvá. Erre a szintérre lép be Krisztus. Azért jön, hogy eleget tegyen a közelgő ünnep szokásainak. De komolyságának szikrát szóró tüze kifejti hatását. Nincs szükség arra, hogy sokat beszéljen: az embereket azonnal páni félelem fogja el...

...Isteni mivolta azonban most már teljesen emberivé alakult át. Lángoló intenzitású akarattá vált. Joga van hozzá, hogy a templom elfajzott világáról lerántsa az álarcot és elszabadítsa a vihart. Sőt kíméletlen fellépése maga sem más, mint egy kísértés elleni védekezés, védekezés az ellen, hogy egyáltalán a régi körülményekhez kapcsolódjék. Most teljesen világossá válik: az, ami egyedül képes az emberiség szellemi jövőjét biztosítani, valami radikálisan új kell, hogy legyen. Az emberi tudat területén el kell, hogy száradjon a Hold-jellegű látás, bármilyen fáradtságos legyen is a pusztában való vándorlás, ami utána következik. Csak a hitből, a szív Nap-jellegű látásából virágozhat ki a jövő. Az ő közelségében rémülettel jutnak tudomására, hogy mennyire elfajultak.”    (Emil Bock: „A három év - Nagyhét eseményei”)

Szeretettel:

Demeter Márta

A képek a Pinterest oldaláról származnak